Jencarlos Canela Mexikóba látogat

http://cineinformacion.blogspot.com/2011/11/jencarlos-canela-visita-mexico.html?spref=tw

Fordította: Janó Zsuzsanna

Jencarlos Canela Mexikóba látogat

november 2o- án és 21- én a Camila együttes különleges vendégeként mutatkozik be az Auditorio Nacionalban.

2011 November

Írta: Liz Gil @lizgil

A kubai-amerikai származású színész-énekest, Jencarlos Canelát hívta meg vendégénekesnek a Camila együttes, a november 2o-án és 21- én az Auditorio Nationalban megtartandó koncertjeire.

Jencarlos Canela, bár csak 23 éves, de már több mint 110, nagy sikerű, a nemzetközi színvonalnak is megfelelő koncertet tudhat maga mögött. Koncertezett többek között Kanadában, a Dominikai Köztársaságban, Panamában, Puerto Ricóban, az USA-ban a Francia szigeteken, mint Martiniguen, Guyanan, Guadeloupen, Új-Kaledónián.

Lehetőségünk nyílt a hazánkban tett első látogatása alkalmából egy nagyon kellemes beszélgetést folytatni vele.

Életed melyik pillanatában tudatosult benned, hogy ennek szeretnéd szentelni az életed?

Jencarlos Canela: „Hétéves koromban, hat évesen írtam az első dalomat, persze borzalmas volt. Apám szeretett dalokat írni, és úgy nőttem fel, hogy láttam, hogy más művészeknek ír, én is megpróbáltam és együtt elkezdtünk írni. Hétévesen azt mondtam az apámnak, hogy szeretnék a decemberi, nálunk rendezett családi ünnepségen, ahová sok barát és családtag eljön, énekelni. Elkezdtek nevetni, de kijelentettem, hogy ez az igazság. Vettek nekem néhány lemezt, és elkezdtem hajnali 3- ig számokat hallgatni. Már mindenki azt mondta, „Hallgass már el, és kapcsold ki a zenét!.”, de én csak hallgattam, hallgattam a zenét, míg eljött az ünnepség napja, mintegy 2oo-25o ember volt jelen, barátok, családtagok, mindenki.”

„Az ünnepség előtt egy nappal már abban a ruhában aludtam, amiben énekelni akartam, annyira be voltam zsongva, a zakóban, amit az anyu vett nekem, meg a kék kihajtott gallérú ingben aludtam, mozdulatlanul teljesen átszellemülten. Amikor reggel felébredtem az anyukám azt mondta, hogy vegyem le a ruhát, mert ki kell mosni, az ünnepség csak aznap este lesz. De én azt mondtam: NEM! Kényszerítettek, hogy vessem le, hogy kimossák és kivasalják. És elérkezett az ünnepség, és ahogy ott abban a pillanatban énekeltem, valami mélyen belül történt, mert azt mondtam:” Én ezt akarom csinálni az egész hátralevő életemben. Amikor aznap este lefeküdtem, nem tudtam aludni, annyira lelkes voltam, szerettem volna felkelni, és újra elkezdeni az előadásomat.”

Mit mondtak az előadásodról?

Jencarlos Canela: „Az emberek elkezdtek énekelni, meg táncolni, természetesen, mert a családom volt a közönség. Hogy az előadásom milyen tetszést aratott, nem tudom, de amikor láttam, hogy vannak dalok melyeket tudtak, és amint láttam őket táncolni és énekelni, egyszerűen tudtam, ez az ami tetszik nekem. 7 éves voltam, és a szüleim azt mondták nekem, majd kiderül, mi lesz.”

„Zongora, gitár és ütős hangszer órákra vittek. Apám az úgynevezett „3o napos” programjához tartotta magát, mely abból állt, hogy a nevezett 3o napon belül bármikor abbahagyhatta a választott tevékenységet, de ha nem, azaz úgy döntöttünk a folytatjuk, csinálni kellett következetesen. Én a 3o nap után azt mondtam, a zongoraórákat folytatni szeretném, és a gitárórákat is.”

„Gyerekként sok áldozatot kellett hoznom, mert amikor a barátaim kint játszottak, vagy a G.I. Joe- val, vagy mulatságokba mentek, én skáláztam, és a zenetanárommal gyakoroltam a dalokat, és sírtam, mert szerettem volna elmenni a pénteki bulikra, de szombaton nekem fellépés volt.”

Hogyan kezdtek el megismerni?

Jencarlos Canela: Apámmal én az utcai fesztiválokon kezdtem el zenélni, házaknál megrendezett házibulin, partikon, mikrofonnal, karaoke énekléssel, hogy megismertessem magamat a városban. Történetesen apám írt egy dalt, aminek a címe „a 15. születésnapodra.” Egy nap apám elment az egyik helyi rádióhoz, és megkérte őket, legyenek szíves lejátszani a számot, hátha valaki szeretne meghívni, hogy énekeljem el a szülinapi bulin, és annyira kitartóan kérte, hogy a műsorvezető beleegyezett. Én a kocsiban várakoztam, és ez volt az első alkalom, hogy meghallottam felcsendülni a dalomat a rádióban. Örömömben majd ki ugrottam a bőrömből.”

Tíz éves voltam, és nem volt pénzem, hogy stúdióban vegyek fel dalokat, és ha hibázol a dal végén, az egészet elölről kell kezdeni, nem volt mód a dalok kiadására, és talán elhívnak az emberek, amikor meghallgatják a dalt és szerződtetnek az ünnepségre. Később egyezséget kötöttünk a helyi DJ-kel, hogy hívnak, ha a 15. születésnapi rendezvényekről van szó, és engem is belevesznek a műsorukba, és viszont is, és is bevontam őket.”

És miből állt a 15. születésnapi partira összeállított műsor?

Jencarlos Canela: „Mindent játszottunk, bolerót, country-t, lírai számokat, merengue-t, salsát, mindent! Mindent összeszedtünk a műsorunkba, hogy a partikon táncolni lehessen, és elénekeltük az ünnepeltnek a „15. születésnapodra” című dal. És így, ettől kezdve rendezvényekre jártunk, és egyre jobban megismertek a városban.

Ösztöndíjjal felvettek egy zenei konzervatóriumba, ahol 4 éven keresztül operákat énekeltem, szolfézst, zenetörténetet, és zeneszerzést, klasszikus zenét tanultam, az előadó művészetet magasabb szinten sajátítottam el, és nagyon sokat fejlődtem.”

Mi volt a következő állomás a zenei pályád során?

Jencarlos Canela: „Amikor 18 éves lettem, az apám egy egész éven keresztül kis csomagokat, (a zenei anyagomat) küldözgetett Rudy Pereznek a Mesternek, de nem volt semmi válasz. Apám már kezdett aggódni, mert hamarosan befejeztem az iskolát, nem lehetett tudni, mi történik majd velem, és dönteni kellett, merre tovább. Megkerestek egy hirdetéssel kapcsolatban, hogy legyek egy jótékonysági alapítvány arca  - csináltam egy dalt a Fordnak, Nagyon tetszett a munka, mert mindig az volt a célom az életben, hogy segíthessek. És amikor elmentem erre a rendezvényre, pont az iskolai záróvizsgám előtt 3 nappal, Az egyik díszvendég Rudy Pérez volt, látott minket a másfél órás műsor elejétől a végéig, és a befejezéskor az apám odament hozzá, a vállára tette a kezét és megkérdezte: „Hogy tetszett a srác, aki énekelt?” és Rudy válaszolta: „Jencarlos?” Apám elmondta, hogy ő kicsoda, és Rudy megkérdezte tőle: „Mit csináltok hétfőn? És az apám azt válaszolta: „Azt amit mondasz!” Hétfőn elmentünk az irodájába, és a többi már történelem.”

„Rudyval felvázoltunk mindenféle tervet, ezek közé tartozott, hogy rögzítettünk egy lemezt, a címe „Búscame”, mely az első kiadott lemezünk lett. De amikor felkereste a cd-vel a lemezkiadókat, azok azt mondták, nem fog működni, a lemez kiadása ráfizetés lesz. Én csak annyit mondtam. „Ez nem lehet! Istenem mi ez? Kérlek segíts!” Akkor Rudy odajött hozzám, és megkérdezte, hogy hiszek-e a lemez sikerében, és mondtam, igen, és ő is azt mondta, hisz benne. Így alapítottunk egy független lemezkiadót, egyetlen szólistával, velem, és kiadtuk az albumot, egy taggal. És 3 héten belül az album az „Amor Quédate” számmal arany lemez lett. És ettől kezdve a lemeztársaságok elkezdtek hívni, hogy most már hisznek bennem.”

„Ez előtt a cd előtt lehetőségem nyílott részt venni egy telenovellában.  Sohasem képzeltem volna, hogy ilyet fogok csinálni az életben, tanultam egy kis színészmesterséget, de egy napon megláttak egy rendezvényen énekelni, és megkérdezték játszottam-e már valami szerepet, és válaszoltam, többé-kevésbé igen, amikor iskoláskoromban azt mondtam a mamának, hogy beteg vagyok, mert nem akartam menni az iskolába. Egyébként nem tanultam hivatásszerűen. Elmesélték, hogy egy olyan szerepről lenne szó, ahol a hős énekes, és az egyetlen, amit tennem kellene, az, hogy a kamera előtt énekelek és néhány soros szöveget kéne mondani, és hogy segítenek begyakorolni. Instrukciókat adtak, beírattak egy színi-osztályba, és megígérték, hogy segítenek a zenei előmenetelemben, és hozzátették, hogy egy szerep egy telenovellában nagyon hasznos eszköz lehet.”

„A „Pecados ajenos” című telenovellában Mauricio Islas fiát alakítottam. Mauricio annyit segített nekem, hogy el se tudod képzelni, elénekeltem a telenovella főcímdalát, a „Dibujemos un Mundo”-t, és dalokat kreáltam a novellába, és fontos szerepet kaptam. Ez után a sorozat után három főszerepet ajánlottak fel, melyből kettőt meg is csináltam, melyekben a főcímdalokat is én énekeltem. Azonban a színészi játékot csak eszköznek tekintettem, hogy a zenei pályámat elősegítsem. Az „Amor Quédate” a „Más sabe el Diablo”-telenovellának köszönhetően arany lemez lett. Az a tény, hogy az emberek segítettek nekem ebben a két dologban, el se tudod képzelni, mennyit jelent számomra.”

Hogy jött létre az Universal Pictures-zel a szerződés a HOP című filmben való részvételre?

Jencarlos Canela: „Ez a szerződés úgy történt, hogy Margaret Rogersnek az egyik jó barátunknak mondták, hogy egy tehetséges spanyol srácot keresnek, elkezdték leírni, milyen személyt, Margaret válaszolt rögtön, hogy neki meglenne a jelöltje, akire szükségük lenne, közben ugyanennek a társaságnak másik személy is mondta, hogy ő is gondolt egy srácra, végül kiderült, hogy az is rám gondolt. Így átnézték az eddigi munkámat, és lásd, felhívtak és elmondták, hogy szeretnék, ha én énekelném el az „I want candy” betétdalt spanyolul (CARAMELO), megírták, és én lemezre énekeltem, hogy elhangozhasson a filmben.”

Azonban a mexikói változatban ugyanezt a dalt Benny Ibarra énekelte. Mit gondolsz, miért történt így?

Jencarlos Canela: „Gondolom azért, mert ez az első alkalom, hogy Mexikóba jöttünk. Időbe telik mire tökéletesen el tudunk rendezni a mindent, hogy nagy figyelemmel, megpróbáljuk jól összehozni a dolgokat, amikor Isten is úgy tervezi, amikor az idő Istennek is megfelel. Sok nehézséget kellett legyőzni, és akkor, amikor az Isten is velünk van. Már kérdeztem apámat: „Mikor megyünk Mexikóba?” Nem is képzelitek, hányszor álmodtam arról, hogy végre Mexikóba jöhetek, beszélhetek a sajtóval, mert a magam részéről maximálisan hiszek a csapatmunkában. Ti a sajtóval egy művész csapatának alapvető részét képezitek. A sajtó nélkül az emberek nem értesülnének semmiről, egyedül képtelenség csinálni. Szeretném, ha megismerne a sajtó, és rajtatok keresztül, az olvasó, a hallgató is megismeri, hogy mit csinálunk, milyenek is vagyunk.”

Hogy adódott, hogy eljöttél Mexikóba?

Jencarlos Canela: „Egészen idáig fellépéseknek tettünk eleget, koncerttúránk volt az első albummal, nagyon jól sikerült, Bejártuk Közép-Amerikát, voltunk Ecuadorban, Puerto Ricóban, Panamában, Miamiban, az USA-ban, koncerteztünk francia nyelvterületen, azonban, hogy Mexikóba jöjjünk, meg kellett találni az igazi, a megfelelő személyt.”

„A Westwood társaság hívott minket, utána néztünk és azt mondtuk, „Ez az a csapat, ők azok” Ismertem Jorge Juarezt, beszéltünk Daviddal, milyen klassz a Westwood: igazán családias a légkör, rendes emberek, és van bennük valami, ismerik a piacot, és aláírtuk a szerződést. Ekkor felmerült a kérdés: Mi csinálunk most? Hogyan mutatkozunk be Mexikóban? Hogyan ismertetjük meg magunkat, és hogyan barátkozunk össze? Egy nap, amikor beszélgettünk azt mondták: „Az Auditorium National Camilával” Ismerem a Camila együttes tagjait, a srácokkal Washingtonban a Hispánia ünnepén találkoztam, Samoval sokat nevettünk, mindegyikük egy egyéniség, a történetünket illetőleg sok közös van bennünk, ugyanúgy alulról kezdték a pályájukat, mint én. Így azt mondtam, Isten részéről egy megtiszteltetés lenne, ha együtt léphetek fel egy olyan együttessel, mint a Camila, mely a kedvenceim közé tartozik és számomra ők jelentik és fogják jelenteni Mexikó legjobb együttesét. És a mexikói Auditorio National az a bizonyos „Nagyszínpad”. Aláírtuk a szerződést, és a koncertek november 2o- án és 21- én lesznek.

Mit fogsz előadni a z Auditorio Nacionalban?

Jencarlos Canela: „ Az Auditorio Nacionalban tízezres nézőközönségnek fogunk előadni, olyan dalokat, melyeket az itteni emberek nem nagyon ismerhetnek, hisz nem hangzottak el a mexikói rádiókban, bár a netről ismerhetnek esetleg, de mindez egy nagy kihívás számunkra. És tudom, hogy más művészek dalai, akik más alkalommal itt felléptek, már felcsendültek a mexikói rádiókban. A mi esetünkben, egyeztettünk a Westwoodi csapattal. Ezen a színpadon magamból egyszerűen a legjobbat szeretném adni, Hálás vagyok, és egy nagyon sokszínű műsort fogunk előadni. Egy olyan dallal kezdjük a koncertet, ami különleges jelentőséggel bír számomra: „Porque aún te amo” ez az első albumomnak az egyik legsikeresebb dala, aztán a „Tu cuerpo” Pitbullal, a harmadik pedig az első helyezett, az „Amor quedate”, és ami ezután jön, az már legyen meglepetés.”

Hogyan jött össze a közös produkció más művészekkel, mint pl. Pitbullal?

Jencarlos Canela: Barátság köt össze Pitbullal, Gilberto Santa Rosaval, José Felicianoval, és Recodito együttessel. Olyan személyek, akiket már előtte ismertem, őszinték és nyíltszívűek, jól megértjük egymást, barátságunk kölcsönös. Aztán, amikor ezt az albumot csináltam, eszembe jutott, milyen jó lenne Gilberto Santa Rosaval énekelni, és örömömre, elfogadta a felkérésemet. Ugyanez történt José Felicianoval. És a Puerto Ricoban megrendezett Billboardon megismerkedtem Pitbullal, megszólításkor „tesó”-nak neveztem, ő rögtön válaszolt, „Miamiból vagy?”, mondtam igen, és elmesélte, hogy a barátnője, és a családja egy idő óta mondogatta neki, hogy csináljon valami közös munkát velem, így abban maradtunk, tartjuk a kapcsolatot, hogy meg tudjuk beszélni részletesen. Amikor visszatértünk Miamiba, leültünk beszélgetni, kötetlen privát beszélgetés volt, elmentünk vacsorázni, szövegeltünk, és egy kettőre barátok lettünk. Egy napon megemlítettem, hogy szeretném, ha meghallgatna egy dalt, lejátszottam neki, és azt kérdezte: „Kinek íródott ez a dal?” Válaszoltam: „Neked”. Ő meg azt kérdezte: „Nekem? Az enyém? Oké, tetszik a dal, de azt szeretném, ha velem énekelnéd.” És összehoztuk, napokon belül felénekeltük, és Pitbull spanyol nyelvű albumának a 2. száma lett, és hihetetlenül jól sikerült.”

Életed melyik pillanatát nem fogod soha elfelejteni?

Jencarlos Canela: „Amikor részt vettem a „Somos el Mundo” felvételén, és megengedték, hogy együtt énekeljek, holott egy másik tv-társaság tagja voltam. Egy barátunk, Emilio Estefan és sokan mások segítettek, hogy ez megvalósuljon, és nagyon klassz dolog volt együtt látni annyi embert a világ távoli helyeiről, különböző kultúrákkal, egységet alkotva egy célért, az egyéni érdeket félretéve, csodálatos volt érezni, hogy egy nagyszerű dolog részét képezheti az ember.”

„Amikor megkaptam a „Premio Juventud” díjat, el nem tudod képzelni mit éreztem, hányszor ülten otthon a családommal a tv előtt nézvén a Premios Billboards-ot, a Grammy-t, és azt mondtam: „Egy nap az én nevemet is mondani fogják a nevezettek között, és bárcsak én nyernék!” Még emlékszem, hol voltam amikor a televízióban bejelenték a jelöltek nevét. Az apámmal beszéltek, de ő nem mondta meg nekem, csak annyit mondott, valamelyik csatornán van valami, és egy baráti összejövetelen voltam, amikor elhangzott: „Az év felfedezettje, jelölt: Jencarlos Canela,” „Mi?” kérdeztem, s abban a pillanatban könnybe lábadt a szemem, felkiáltottam. De amikor ott voltam, sírni szerettem volna, nagyon elérzékenyültem. Úgy éreztem, mintha a lelkem szárnyakat kapott volna, kivert a veríték a zakóban, és azt mondtam: „Istenem el fogok ájulni, segíts, hogy visszanyerjem az önuralmamat. És amikor a nevemet mondták, kimondhatatlan érzés volt nyerni, egy álom vált valóra.”

Nem nagyon hiszek a véletlenben, én ezt „isteni rendeltetés”-nek nevezném. Nem gondolod, hogy sokszor ez történt veled?

Jencarlos Canela: „ Én sem hiszek a véletlenben, úgy gondolom, sok minden köt minket össze. A családot említve nem csupán arra gondolok, akit apának, anyának, nagybácsinak, nagynéninek, testvérnek hívunk. Nyilvánvaló, hogy egyazon helyről származunk, csak az ember az évek és az évtizedek során egyre nagyobb hatalommal szeretne rendelkezni vagy egyéb indíttatásból, határokat rajzol fel, bizonyos területeknek nevet ad, és ezeket a dolgokat nem Isten alkotta. Minden kapcsolatban van egymással, kölcsönhatásban vagyunk. A Világmindenség, az Istenek meghallgatnak minket, és a kedvünkre tesznek, és én, az ember, hálás vagyok nékik, és azt kívánom, hogy adják meg a lehetőséget, hogy azt csinálhassam, amit szeretek.”

„A filmezés benne van a terveimben, Isten lesz az első személy akivel megbeszélem, számomra a munka minősége számít, mint pl. látom a „Capadocia, El Equipo” -ban, és bárcsak egy nap lehetőségem lenne szerepelni egy epizódjában. Nekem mesésnek tűnik a munka minősége, a dráma, és még a mellékszereplők is nagyon jól játszanak. Ez egy nagy precizitással rendezett, jól megcsinált darab, és a mozi mindig vonzott, a történetek benne, a minősége, mert egy nagyszerű történet, a határokon átívelő, és történelmi hűségre törekszik, jól jellemzi az emberek életét, ez bárkinek az álma lehet, és egy ilyen filmben játszani az csábító. Mindig szerettem volna magam így látni, bár számomra mindig a zenéé volt az első hely, és amikor megvalósulni látjuk a lehetőségeket, mint ezt a koncertet is itt, ha Isten is úgy akarja, de hát itt vagyunk. Igen, forgattam két filmet, de ami a filmvásznat illeti,  angol nyelvterületen van valami, ami majdnem konkrétum, alakulóban, de majd meglátjuk, mi valósul meg belőle.”

Valamilyen üzenet, amit szeretnél átadni a mexikóiaknak?

Jencarlos Canela: „ Köszönet, hogy itt lehetek, megtiszteltetés számomra itt eltölteni ezt a néhány szép napot, nagy vágyam és kívánságom, hogy valóban megismerhessem a csodálatos Mexikót, a kultúráját, az itt élő embereket, és bárcsak ez a barátság, ami mától szövődik, napról napra erősebbé válna, és egész életünkben megmaradna.”